HARMINCHAT BESZÉLGETÉS, ÍRÓKKAL, CD-MELLÉKLETTEL

(MASSZI KIADÓ Budapest, 2003, Napkút Kiadó Budapest, 2015.)

Az interjúkötet ÉRZELMI HÁTTERÉT a kecskeméti Forrás folyóirat Szerelmes földrajz című összeállításából (1997. 10-11.), valamint Márai Sándor Füveskönyvéből ( A hazáról című fejezet gondolatiságából) merítettem: „A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink a temetőben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.”

Mindannyiunknak hazát kell találnunk – első sorban SZELLEMI HAZÁT –, így az írókat faggattam belső útjaikról, s GYÖKEREIKRŐL. A rejtett összefüggéseket kerestem – egymás mellé állítva a harminchat életutat –, hogy megtaláljam azt a búvópatakot (nevezzük akár „Ariadné fonalának”), amely visszavezet bennünket a MÚLTBA. A saját múltunkba. Példaképem Bartók volt, aki a népdalok gyűjtéséről és a lejegyzés fontosságárról így vallott:   „ A gyűjtő a felvétellel és lejegyzéssel amolyan orfeuszi utat jár be – visszavesz valamit az elmúlásból, Hádesztól.”

 A harminchat író életének rögös és kanyargós ösvényein barangolva, Montesquieu szomorú megállapítása jutott eszembe: „Az embereket nem akkor kell megsiratni amikor meghalnak, hanem mikor megszületnek.” A kötetben található írói sorsokat olvasván, mintha a „magyar keresztút” harminchat stációjával találkoznánk… Csak remélni lehet, hogy magyar történelmünk – a XXI. században – szebben folytatódik!

1. AMBRUS LAJOS: Egyházashetyén él (Berzsenyi szülőháza mellett), aki a nagybetűs Kertről vallott, s a méhek társadalmáról beszélgettünk. Hozzáteszem – utólag: a MÉZ, kultikus jelentőségű. A liturgiában például ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyertya, amely a „Világ Világosságának” jelképe, ne faggyúból, hanem lehetőleg viaszból készüljön. S úgy tartja a néphit még ma is egyes helyeken, hogy a méz, Szűz Mária szívéből, avagy a Boldogasszony könnyeiből van…

2. ÁGH ISTVÁN: Amikor Iszkázon , szülőfalujában, ráadásul a szülői házban, Víg Rudolf népzenekutató regösénekeket gyűjtött (bátyjának, a költő Nagy Lászlónak jóbarátjaként) 1959-ben … „ abban az évben volt a téesz szervezése, és az apám nem énekelt. Azt mondta: ennek a rendszernek én nem énekelek, amely elvette a földjeimet!” ( A kenyérsütés boldogsága)

3. BALLA D. KÁROLY: Kárpátaljáról vallott, Csernobilról, a kétnyelvű iskoláról és az üresen tátongó konzervdobozokról… „ Idősödvén arra a felismerésre kellett jutnom, hogy a magyar irodalom, a kultúra s a magyar nyelv az, ami nekem erőt adhat, ami nekem ölelő hazám lehet – ebben a számunkra teljesen idegen államban.” (Töredék hazácska)

4.  BEKE GYÖRGY: Az Erdélyből áttelepült író a csángókról és a klézsei Luca néniről mesélt:  „1990-től már át tudtak ide jönni, s egy-két csángó asszonnyal ő is rendszeresen járt Magyarországra! Azonban visszaérkezésük után a román csendőrök mindig faggatták őket: hol voltak, mit csináltak, kikkel beszélgettek… Ezt a nyomozást egészen addig csinálták, amíg végül Luca néni elő nem vett egy villát, s a csendőrt a vasvillával ki nem kergette. Attól kezdve békén hagyták. Végső kívánsága – hogy magyar földön temessék el – teljesült. Itt temették el Jászberényben.” (Havasok és ősforrások között)

5. BELLA ISTVÁN: „Bartókot felnőtt fejjel szerettem meg és értettem meg igazán, s valóban abszolút meghatározza az életemet. A hatkötetes Mikrokozmosz, amelyről mindig azt hiszem, hogy a zeneszerző nekem írta – egyedül csak nekem –, ami persze nem igaz… de az a harmóniavilág és azok a ritmusok, hangulatok, az az édes-keserv, ami ezekből árad, az a hihetetlenül régi és mégis új hangzás, amit én szinte egész testemmel érzek – nemcsak a fülemmel –, az valami külön csoda számomra!” (Búzaunokák)

6. BUDA FERENC: „Egyébként, ha időmből, erőmből telne, akkor én abból a körülbelül – nyelvjárásokkal együtt – hatezer nyelvből, mindenikből fordítanék! És elsősorban az úgynevezett kis népekből. Igen, ez bartóki modell, hogy a kis népek fogjanak össze… Teli vagyok aggodalommal és szomorúsággal, mert jelenleg olyan a tendencia, ez az úgynevezett „globalizáció” – vagy minek tiszteljem! –, ami nem nagyon kedvez az önálló kultúrák fönnmaradásának. Ezért már valóban keményen kell dolgozni és harcolni mindannyiunknak. És összefogni egymással!” (Pásztorzsoltár)

7 .  CSOÓRI SÁNDOR: „A megállíthatatlan folyamat sodrában állva miért is gondolom azt, hogy a népművészetből valami elevenen mégis fönnmaradhat? Azért, mert azt szeretném, hogy fönnmaradjon? Azért, mert makacs ábrándhajszoló vagyok ebben is, mint annyi másban? Vagy mert valóban látok rá valamiféle történelmi esélyt? A kérdésre nincs egyértelmű válaszom, mert nem is lehet. Legszívesebben azt mondanám: hiszek a fönnmaradásban, mert hinni akarok benne. Ábrándkergető is vagyok, mert csak a világ ábrándkergető szerelmeseiben hiszek odaadóan. S a tetejében még történelmi esélyt is látok benne.” (Megleltem igazibb hazámat)

  Már végire jártam szabad életemnek, Már végire jártam szabad életemnek. //

8. CSUKÁS ISTVÁN: „ … A szegények mitől halhatatlanok? Először is, a szegényeké a mennyeknek országa! Tudom, ez nem nagy vigasz, de mégis ez az igazság! Gondoljunk csak arra, hogy a világirodalom minden igazi remekműve – a drámától a regényig, a versig, akár még a zenéig is! –, végül is mindig a elesettekkel és a szegényekkel foglalkozik. Talán – gondolom én – valami nagyon nagy lelkifurdalás miatt. Az ember mégsem teljesen elfajzott! A nagy művészek mégiscsak tudják, hogy a világ igazságtalan: nagyon nagy része szegény! (Tudom, hogy ez nem vigasza a szegényeknek, de mégiscsak igazságtevés!) Ezért halhatatlanok.” (A halhatatlan szegények)

9. CUKOR GYÖRGY: „Ha igazán szépet akarsz olvasni a hazáról – szülőföldemről, Zaláról –, fellapozhatod Berzsenyit, Nagy Lászlót s a többi „nagy” kötetét, mintegy 8 folyóméter könyvet. Bármerre vagyok, a zalai kenyeret eszem s a zalai bort iszom. Nem zabkenyeret, s nem a Noéról elnevezett nohabort. Jobbat is, rosszabbat is, de ugyanazt. Oka van, nekem a szülőfalum gyerekkori legenda. Kicsi voltam még, mikor elköltöztünk Zalából. A Bakonyba. A kitelepítés elől. Elsőszülöttnek maradtam meg, mégis harmadik gyerek vagyok, még a világon sem voltam, s már volt két halott bátyám, Imre és György. Anyám imakönyvében ott a nevük.” (Borom fogyasztod s kenyerem)

10. CZIGÁNY GYÖRGY: Fiam, Petőfi Sándor című verse, mely az interjúkötet egyik legdrámaibb idézete, mit sugall Petőfi Sándorról? „A vers azáltal szól Petőfiről, hogy nemcsak róla. Fiamról, gyermekeimről is; azaz fiainkról, lányainkról, mindazokról, akik Petőfi óta az ő indulatával, erkölcsi igazságával, hitével szegültek szembe zsarnoksággal, betegséggel, hazugsággal, közömbösséggel. Azokról, akik megvetették az életveszélyt, a divatosan olcsó érzelmeket, az önzést, a gondolkodás közhelyeit. Petőfi vértanú is lett. Mint annyi költőnk azóta: Radnóti, Sárközi György, Gérecz Attila! Németh László azt írja Bartókról: akkor is tanítani kéne, ha kottái mind elvesztek volna. Petőfi is morális tünemény.”

(Angyalok olvassák verseinket)

11. DÖBRENTEI KORNÉL: „Ami az Úristen mosolyát illeti: meglehetősen takarékosan bánik vele. Nézvén a teremtés mostani állapotát, különösebb derűre valóban nincs oka. Nekünk se. Ennek ellenére minden napfelkeltét, amelyet megérünk, az Isten biztató mosolyaként fogok fel, még akkor is, ha a régebbi időkben a virradat egyben a kivégzések rendelt ideje volt. Arról már nem is beszélve, hogy 1917-ben ama orosz hadihajó is, az Auróra, a hajnal nevet viselte. Történelmileg belátva eleve fölért egy napnyugtával, amellyel viszont nem lehetett dicsérni az Urat. Merthogy megtiltotta az ateista hatalom. Azóta sok víz lefolyt az elterelt Dunán. És azért itt-ott csak felénk derengett az Úr biztatón. Bár az sem lehetetlen, amit mi mosolynak vélünk, nem más, mint fájdalmas grimasz az arcán.” (Háttérben a tenger)

12. GÁL SÁNDOR : Kassán élő író. „Emberi és írói tapasztalatom az, hogy az emberiség történelméből és irodalmából (mintegy ötezer évre visszamenőleg) mindig az maradt meg, ami folyamatosan használható volt minden nemzedék számára, és amit leírtak! Tehát amit nem írtak le, az elveszett… Gyűjtöttem olyan sókotrókat vagy faragott tülköket, melyeket mindennap használtak, de kidobtak, mert tönkrement. Találtam félredobva olyan támaszkodó botot, amelynek akkora rangja volt, hogyha a pásztor bement a kocsmába, akkor a támaszkodó botnak külön két deci bort rendeltek! Megérdemelte a bot – külön! – a két deci bort. Persze, azt is a pásztor itta meg (mert a bot az nem olyan részeges)… Ezeket is le kell írni, mert ha nem írjuk le mindazt, ami egy közösség életéhez hozzátartozik, ha nem örökítjük meg a teljes valóságot, akkor az elvész.” (Harangok kivágott nyelvvel)

13. GYURKOVICS TIBOR: „A kedves étel? Uborkaleves kaprosan, vastag kaukázusi kefirrel, csöpp citrom, kicsire kockázott pirított barnás kenyérkockákkal; szalontüdő középnagyságú, lágy nokedlivel, nem tárkonyos, emberi ecettel; patkó alakú tenyérnyi rántott ponty vastag és recsegő panírban, omlósra reszelt olvadékony burgonyával, semmi tartár, inkább enyhe édes-savanyú lében lebegő hatalmas, igazi, nem télikerti, bő levű paradicsommal, harsány társaságban elfogyasztva, csont nagyságú szálkák külön, bársonyos szopogatása közepette – Irsai Olivér jéghideg szódával készített kisfröccsök sűrűn ismétlődő, egy hajtásra „lelökött” fogyasztása mellett.” (Feleselés egy asszonyverssel)

14. JÓKAI ANNA: „… ami a saját egyéni botladozó kis életünket is továbbsegíti, az legtöbbször a szenvedések megtapasztalása. Amit kibírunk, mindaz, amit kibírunk, hasznunkra válik. Persze, az a közmondás sem igaz egészen, hogy súly alatt nő a pálma. Mert nem mindegy, hogy mekkora terhet borítunk a szegény kis pálmapalántára! Mindenkinek megvan a maga szenvedés-adagja, amit tapasztalásból el kell viselnie. És egy másik szép magyar közmondást is idézek: akinek havat ad az Isten, annak lapátot is ad hozzá! Ezt kell csinálni; a kapott kis kődarabjainkat valahogyan feloldani! Nem megvetni kell azt a tapasztalati valóságot, ami részünkre jutott, hanem átlelkesíteni, szellemivé tenni, és megérteni azokat a törvényszerűségeket, amiért ide kerültünk, s hogy miért élünk így, és valójában hova tartunk!” (Föld és ég között)

15. KALÁSZ MÁRTON: A költő Dél-Baranyában, német származásúként, Sombereken született. A könyvben szereplő versének (címe: Búcsú egy nyelvtől. Minden kedvem) egyik kedves alakja Jánoska. Ki is volt ő tulajdonképpen? „Jánoska gyermekkorom legnagyobb élménye. Mindenki így hívta őt a faluban, én is így használtam nevét a versben. Lehetett akkor már vagy harminc éves – de csak nem akart megnőni! Abban az időben már kisebb volt nálunk, de hihetetlenül bölcs volt, érett volt, azt hiszem, nemcsak a koránál fogva, inkább sorsából adódóan elsősorban. Folyton együtt legeltettük a juhokat, a bárányokat, s ő ott kint a réteken folyton faragott, mesélt. A bukovinai székelyek nyelvéhez őáltala jutottam.” (Jánoska)

16. KÁNYÁDI SÁNDOR: „A lovakkal sok dolgom volt, mert Szent György napjától már nem otthon evett a ló, hanem fölültem a hátára, s kivittem őket a legelőre. Egyszer éjjel vittem az erdőre őket, ahol félelmemben hol sírtam, hol énekeltem – mert mióta édesanyám meghalt, dolgoznom kellett –, s egyszer olyan beteg lettem kétoldali tüdőgyulladással, hogy majdnem belehaltam – mert akkor még nem volt penicillin –, s az orvosok már lemondtak rólam. Arra emlékszem, hogy 40, 3 fokos lázam volt, mikor elájultam, s 39 fokos, amikor Gyarmati főorvosnál Székelykeresztúron fölébredtem a viaszosvászonnal letakart heverőn, s azt hallom a spanyolfal mögött, hogy ez a gyerek hosszú ideig nem végezhet fizikai munkát! Édesapám kérdezte, hogy a lovakat sem viheti a csordára? Nem! Nagy csend, s én éreztem – az életben először –, hogy teljesen fölösleges vagyok! Hallom, hogy kérdezi a doktor úr: esze van? Mondta édesapám, hogy a tiszteletes úr azt mondta, hogy van. Akkor adják kollégiumba! És akkor betettek a szekér derekába, s mentünk vagy harminc kilométert, amikor Betfalva fölött, ahol egyébként Tompa László született, hátraszólt édesapám: — Elmész-é a kollégiumba? – El. – Megállod-é a helyed? – Meg – feleltem. – No, akkor: négy sarka van a világnak, olyan pályát választasz magadnak, amilyet te szeretnél; amikor én meghalok, te engem ne átkozz, hogy ez is lehettem volna, az is lehettem volna, csak volt egy bolond apám, aki megakadályozott! Így Udvarhelyre kerültem, az újraindított református kollégiumba, második osztályba.” ( Szítani a tüzet)

16. KISS ANNA: Versei olvastán, bátorkodtam föltenni a kérdést: „ Anna, ennyire magányosak, szomorúak lennénk mi, nők? Ennyire tragikus sorsúak? – Nem! Nem… Én azt hiszem, hogy az élet nem a falvédőről jött le! Az élet az, ami! Az élet egy olyan dráma, amit végig kell az embernek élnie. És én azt hiszem, hogy ez mégiscsak nagy ajándék… Én az életet nagyon sokra tartom. A fájdalmaimat pontosan annyira tartom, mint az örömeimet. Nekem senki nem mondta, hogy én boldog leszek! Én nem „csupán boldogságot”; én életet kaptam! És igyekszem ezzel elszámolni… Nagyon fontosnak tartom. Ez van nekem: az életem. A puszta életem! És igyekszem azt megőrizni (minden külső ártalmaktól) – még hogyha időnként „ki is kell csapni érte”, mint a hajdúknak… És harcolni kell azért, hogy hagyjanak békén! Illetve időnként be kell zárkózni; hogy befele fordulhassak, és megmaradhassak önmagam…” (Bagolyasszonyka)

17. KISS BENEDEK: Kérdésemre, mely szülőhelyére, Akasztóra vonatkozott, a költő így válaszolt: „Furcsa falunév. Erre én is csak később jöttem rá… Tizenhét évet töltöttem itt, de ez éppen elegendő ahhoz, hogy teljesen meghatározza a későbbi felnőttet, és idekapcsolódjon minden meghatározó élményem. Falum neve egyáltalán nem sejtet olyan borzalmas dolgokat, mint amire általában gondolnak. Az elnevezésnek az a magyarázata, hogy a települést ingoványos, vizes, lápos környék veszi körül, és amikor a társzekerek a súlyos rakományokkal falunkhoz érkeztek, — a középkorban még itt vezettek föl a bácskai társzekér utak –, akkor a lovakat, ökröket bizony bivalyokra kellet cserélni; tehát tengelyakasztó! Nem öltek itt meg senkit, hanem a falunév a kocsi tengelyakasztását jelenti. ”

18. LACKFI JÁNOS: „Azt mondják, költőnek születni kell, s nyilván van is valamiféle rejtett erő, amely az embert óhatatlanul hivatása felé tereli. Én bár irodalmár családba születtem, tenoristának készültem, s lám, mégis itt vagyok harmincéves fejjel mint író, költő, műfordító, szerkesztő, tanár, vagyis menthetetlenül irodalmi ember. Jóllehet a költészet szakma, költő és nem költő közt mégsem lehet éles határvonalat megvonni. Tudjuk, hogy Weöres feltalálta az egyszavas verset, Kányádi Sándor azonban még tovább ment, azt írta, van némavers is, mely csak legbelül jelenik meg, de ott néha igen nagy példányszámban. Vagyis: ha valaki egy pillanatra minden érdek nélkül, „csak úgy” belefeledkezik a világ szemléletébe, az illető költőnek tekinthető…. Más kérdés, hogy a költészettel ott kezdődnek a gondok, amikor papírra kerül. Ha valaki nem tud bánni a szavakkal, lehetnek bár a legjobb ötletei, gondolatai, nézhet a világra olyan elfogulatlan szemmel, mint az első ember (így kívánta Rilke az igazi költőtől): kipereg a keze közül minden.”

19. LÁSZLÓFFY ALADÁR: A kolozsvári költő Kodály című versének egy sorára hivatkozva — „már Európát-fürdető zene” – tettem föl kérdésem : valóban sokat adtunk mi is Európának? A költő így felelt: „Meg vagyok győződve, hogy nemcsak a zenénk, és nemcsak a „honosított”, a világból mindenünnen befogadott fontos hatások visszatükrözése tekintetében, hanem saját magunkból merített s a magunk keleti és mindenképpen szintetizáló alkata szerint is olyan dolgot adtunk a világnak, amely (bizonyos korszakokban – mint például e mostani, kissé önmaga napfogyatkozását élő kor) lehet, hogy nem tűnik lényegesnek, avagy messziről épp az ég alján homályosan ragyogó csillagoknak látszanak, de egy normális pulzusú, egy normális közérzetű emberiség – fontosnak fogja találni őket!” (Általad is lett hazám)

20. LATOR LÁSZLÓ: Kérdésemre, hogy Tiszasásváron, ahol a költő gyermekkorát töltötte, hallottak-e Bartókról, így válaszolt: „Mi természetesen hallottunk Bartókról, sőt nálunk hagyomány volt, hogy édesanyjánál tanult a mi családunk is zongorázni! A nyolcéves Bartók anyjával (és a húgával) került Nagyszőllősre – vagyis abba a kisvárosba, ahol én nagyon sokszor megfordultam (nem tudom, megvan-e még a Bartók-ház, amelyben akkor laktak!) –, és abból éltek, hogy édesanyja tanítványokat vállalt. Többek között hozzá járt az én Lator Gabriella nevű nagynéném is, és tudjuk a Bartók-irodalomból – bár ezt a művét Bartóknak nemigen hallani, mert az egy gyermekkori darab –, hogy az első művét, a Gabi polkát neki írta és ajánlotta. Ha megnéznéd a hajdani újságokat – mint ahogyan nekem véletlenül a kezembe kerültek –, kiderülne belőlük, hogy Nagyszőllősön Bartók nagy sikerrel fel is lépett. Mondhatnám, hogy már itt felfedezték tehetségét, hiszen nemcsak zongorázott, hanem zenét is szerzett!” (Vadlibák elhaló énekében)

21. LÁZÁR ERVIN: „Valóban hozzátartozott az egyszerű emberek világához, hogy nagyon jókedvűen és humorosan – néha ugye fájt is a dolog! –, de mégiscsak megbírálták a másikat! Gyakran ragadványneveket adtak egymásnak az emberek, hogy megkülönböztessék például az egyik Kisst a másiktól! Egyik nagybátyámat, akinek nem nőtt ki a bajusza – szegénynek nagy gondja volt ez, örökké kenegette! –, úgy hívták, hogy Bőrbajszú Kiss József. Zseniális találat. Tehát mindig ugratták egymást, jó alkalom adódott erre, amikor kocsival együtt mentek dolgozni … Mert az élet könnyebben volt elviselhető azzal a humorral, amely bőséggel élt és virágzott minálunk!” (Rácpácegres)

22. MAKKAI ÁDÁM: „Második nyelvem az angol. Angolul álmodom, sőt, mint amerikai költő angolul több antológiában és folyóiratban szerepelek, saját kötetem jövőre fog megjelenni. Nagyon jól tudtam németül gyerekkoromban, mivel szüleim borzasztó elfoglalt emberek voltak, és fölvettek egy osztrák nőt, hogy pesztonkázzon… akivel szemben én rettenetes ellenállást tanúsítottam. Állítólag két- és hároméves korom között ráztam a gyerekágyat, és azt üvöltöttem, hogy nem akarok németül aludni! Körülbelül hatéves koromban Kodolányi János egyszer telefonált, anyámat kereste, és mesélik, hogy a következőképpen válaszoltam: „én fátyok a gyerek az ányukától”! Erre Kodolányi azonnal fölhívta anyámat, és azt mondta, szégyen és gyalázat, hogy az Anyanyelve magyar szerzőjének, Ignácz Rózsának a gyereke így beszél magyarul! Hát nem süllyed el? Hogy lehet ilyet csinálni?! Anyám erre rettenetesen megriadt, kirohant a városba, és megvette Benedek Elek Magyar mese- és mondavilág tíz kötetét, és hazahozta. Attól kezdve minden este egy teljes órán át székely tájszólással olvasta nekem a magyar mese- és mondavilágot. A történet úgy folytatódott, hogy körülbelül nyolc hónap múlva jön a postás, én nyitok ajtót, s anyám a következőt hallja: „Hát te meg hun jársz itt, ahol a madár se jár?” (Siető képzelet)

23. MÉSZÖLY DEZSŐ: „ … Nagykőrösön az én apai nagyapám Arany János-tanítvány volt a gimnáziumban. És sokszor elmondta, hogy Arany beleírta az ő bizonyítványába: „Mészöly Pál költőiekben is ékesen fogalmaz”! … Apám, Mészöly Gedeon a szegedi egyetem tanára volt, így nekem a szegedi „őző” nyelvjárás is teljesen otthonos volt, mert én a kiskunsági őzést gyerekkoromban már megszoktam. „Ögyé mönyem könyeret möggyel, ha nem öszöd, tödd el, majd mögöszöd röggel!” De családunk kálvinista volt, Szegeden viszont bekerültem a katolikus folklór világába. Emlékszem, hogy volt egy takarítóasszonyunk, s mikor egyszer bogár csapódott a szemembe, és szaladtam hozzá, hogy vegye ki, a legnagyobb megdöbbenésemre – ahelyett, hogy hozzámnyúlt volna – keresztet vetett rá, és azt mondta: „Szűz Mária, söpörd ki!” (Odahaza)

24. MEZEI ANDRÁS: „Lesz-e bárka, mely megtelik majd / minden égi és földi fénnyel? / Visszatérnek-e a madarak / csőrükben oxigénnel?// – A verset több mint negyedszázada írtam. Megróttak érte. Ma már minden képe, jóslata evidencia. Ima és zsoltár. E földnek nincs többé jótékony, a Nap gyilkos sugarait kiszűrő mapszemüvege.” (Erős vár a mi nyelvünk Istenem)

25. MEZEY KATALIN: „Valóban, ha az Isten nem segíti az életünket, semmivé lett volna és semmivé is lesz minden fáradságunk. Így hát az ő ajándéka minden, amink van. Azokban az évtizedekben is így éreztem és tudtam ezt, amikor nem gyakoroltam a hitemet, amikor állandó szemrehányásokkal illettem a Teremtőt az emberi élet kiszolgáltatott volta miatt. Már-már azt képzeltem, hogy teljesen magamra hagyott az erkölcsi igényekkel, amelyeket gyermekkorom oltott belém, amelyek miatt képtelen voltam és vagyok azonosulni a világgal, amelyikben élnünk kellett és kell.” (Gyümölcsök)

26. NAGY GÁSPÁR: „Pannonhalmáról annyit kell azonban még mondanom, hogy én büszke pannonhalmi diák voltam és vagyok, mert a történelemnek a levegőjét ott éreztem meg igazán! Ott van az ezeresztendős magyar múlt a kövekben, építészeti stílusokban, és mélységesen igaz – ahogyan öregszem, egyre inkább érzem –, amit akkor Veres Péter beírt a főkönyvtárba… Nekünk még érettségin is tudni kellett egyik tételként: Pannonhalma a művelődéstörténetben! Tudnunk kellett Veres Péter 1967-ben bejegyzett sorait: Jól esik szegény magyarnak ezer évre visszagondolni! ” (Szívoldal)

27. OLÁH JÁNOS: „Én inkább evidenciának, semmint különös gondolatnak vélem, hogy a nemzet arcát a kultúra határozza meg és alakítja ki. A rendszerváltó politikai és pénzelit ugyan jelentős eredményeket ért el a nemzeti irodalom elnemzetietlenítésében, de csupán háttérbe szorítaniuk sikerült, kiirtani egyelőre nem azokat az alkotókat, akik hűek maradtak a magyar irodalom gyökereihez. Habár írói egzisztenciális lehetőségeinket sikerült csaknem a nullára redukálniuk, azért élünk még és írunk is.” (Gyümölcsök)

28. OLÁH KATALIN: „Legfőbb érték, amit szívesen birtokolnék, Salamon kívánsága, vagyis a bölcsesség. De mi is ez a bölcsesség? Az embernek pedig ezt mondta: Íme az Úr félelme a bölcsesség, és a rossz kerülése az értelem — (Szent Biblia)” . (Gyümölcsök)

29. OLÁH MÁTYÁS: „Most egy háború kezdetén megkérdőjeleződik a SUPERLATIVUS, mint már sokadszor a történelem folyamán. A haszon és a hatalom fontosabb értéknek bizonyul az emberi életnél. A „ne ölj” parancs pont azt fejezi ki, hogy a mások élete is tiszteletben tartandó dolog. Sokadszor fog bebizonyosodni, hogy a történelmet nem teológiai igazságok vagy a természetes emberi jó érzés irányítja.” (Gyümölcsök)

30. ORAVECZ IMRE: „A kivándorlás tulajdonképpen vendégmunkásságként indult. Ez a téma még javarészt nincs földolgozva – legalábbis az irodalomban –, de Szajla valóban egy olyan falu, ahonnan nagyon sokan elmentek. Azután visszajöttek, majd megint elmentek! Az én családom is egy ilyen család: a nagyszüleim már a múlt század végén kivándoroltak. Először a nagyapám, utána ment el nagyanyám, majd mentek a gyerekek is vele. Születtek kint is gyerekek, majd hazajöttek és megint kimentek… Esetemben úgy alakult a dolog (s úgy maradtam én itt), hogy apám visszajött, és itt rekedt a II. világháború miatt. Így a családomból most is kint van mindenki, vagy holtan, vagy élő állapotban … én maradtam egyedül itt – amely most Magyarországot jelenti, mert Szajláról én is elkerültem tizennégy éves koromban.” (A föld görnyedt hátán)

31. PINTÉR LAJOS: „… Mégis, ha otthon a szülői házból két perc sétával kimegyek a gátra, akkor a tiszai csöndet még mindig megtalálom. És a Tiszai csönd igazságát is, hogy „tüzeket raknak az égi tanyák”; tehát a csillagok, amik nagyon messze vannak, és a tanyák, amik itt vannak szinte kézközelben. Mondjam-e, hogy Bartóknál a mikrokozmosz és a makrokozmosz mennyire igaz egységet alkot. Erről szól nekem ez a vessor. És persze az sem rossz üzenet, hogy „mi kikötöttünk itthon, álmodók”. Hiszen ebben a gyökértelen világban, amikor távolról sok minden hív, minden távolodásra ösztönöz, amikor valóban a tékozló fiúk ideje van, mért ne vallanánk mi meg ezt a programot, hogy mi kikötünk itthon, álmodók!” (Lombkoronák)

32. SZAKOLCZAY LAJOS: „Még most is előttem a kép: anyám vasal a konyhában. Alig áll a lábán, és a melegtől?, a gyöngeségtől? sűrűn törölgetve a homlokát hallgatja, amint én egy sámlin ülve József Attilát szavalok. „Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám. / Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik, / kinyújtóztál a halál oldalán.” Mit akartam én egyáltalán ezzel a Kései siratóval! Hogy roskatagságát látva megsajnáljam, hogy engem, az elesett gyereket ő megsajnáljon? Vagy egyszerűen csak a gyerekfejjel érzett József Attila-i líra zsongása ragadott magával, s az oly sokszor olvasott Petőfi-versek után azt is valamiképp tovább akartam adni. Neki, aki ösztönösen érezte a vers simogatását, aki olyan hálás hallgató volt – örökösen csak verssel traktáltam –, hogy gyakran hosszú pillanatokra lehunyta szemét, s ilyenkor majdnem odaégett a ruha.” (Megy a gőzös Kanizsára)

33. SZEPESI ATTILA: „A népköltészet és mindenfajta mítosz, bárhonnan jöjjön is, óriási szellemi kincse az emberiségnek. Különböző mondvacsinált okokból lemondani róluk értelmetlen volna, hiszen teljes világképet, teljes kultúrát képviselnek. Tehát ezekből átkerülni valami másba, úgy is mondhatnám, hogy a ciklikus időből egy vertikális időbe, az sok veszélyt hord magában. Véleményem szerint ma ezen a ponton tart az emberiség. A mindennapjainkat is átható mitikus idő fakulóban van ugyan, de ünnepeivel: a Gyümölcsoltó Boldogasszonnyal, a Húsvéttal, a Karácsonnyal és a Pünkösddel még megőrzött valamit a régi értékekből. Kezd kialakulni egy olyan arc nélküli, csupa szürke 365 napból álló esztendő, amelynek nincsenek meg az ismétlődései. A városi ember lassan a természettel való kapcsolatát is elveszíti. S aki ebből a ciklikus időből kikerül, és a természettől teljesen elidegenedik, az akarva-akaratlanul önmagában rengeteg olyan dolgot táplál föl, ami nem föltétlenül szükséges.” (Túl a lét határain)

34. SZÖLLŐSI ZOLTÁN: Több száz négysoros népdalt fordított magyarra a baskír népköltészetből. Julianus barát is a baskír földön kereste őseinket… „És meg is találta az ott maradt magyarságot, pontosan ezen a területen, Kazánban. Ezért mondhatta, hogy magyarokkal beszélt, magyarul! Az a nép akkor még pontosan emlékezett arra, hogy mi eljöttünk, ők meg ott maradtak…. Ez a Jenő és a Gyarmat törzs egyik része volt, amely azóta már tudományosan is kimutatott tény; Rovatos András publikálta a Tiszatájban. Erről találhatók dokumentumok az 1500-as évekből, amikor az oroszok elfoglalták e területeket és meghatározták, hogy a Gyarmat és a Jenő törzs mirzája milyen adót fizessen az oroszoknak.” (Hazafelé igyekszünk mindannyian)

35. TAMÁS MENYHÉRT: „Tamási Áronra ma is melegséggel gondolok. Az érettségi tételeket sarokba dobva, futásomat az a fajta izgalom vitte, hogy találkozom vele! Bevallom, előtte elküldtem neki egy novellácskát. Kíváncsi voltam a véleményére. Ő nem akarta megmondani, hogy rossz, inkább elhívott sétálni. Fölmentünk a hegyoldalba, megálltunk egy fa alatt, ránézett, és azt mondta: mindenről lehet – akár még regényt is! – írni, nemcsak novellát… még egy fáról is! Hogy itt áll… Csak azt kell megírni, hogy éppen ki ült a fa alatt! Arról is lehet regényt írni, hogy egy levél lehullott… Megint csak azt kell megírni, hogy amikor a levél lehullott, éppen ki ült a fa alatt! Így adott nekem tanácsot, hogy jobban figyeljek oda, pontosítsam a dolgokat. Ami a levélhullás idejében történik, azt írjam! … Később megháláltam ezt a tanácsadást: ugyanis az Ábel Amerikában című regényének a filmváltozatához én írtam a forgatókönyvet.” (Csodabárány)

36. TORNAI JÓZSEF: „Én azt hiszem, hogy az emberiség akkor kezdett rossz irányba fordulni, amikor nem énekelt, nem táncolt és nem költött énekeket magának. Tehát az a nép, amelyik már nem ismeri a népdalait, az akármennyire civilizált – mert (Ha nem volna népdal) versemből is kiderült, hogy nagyon civilizált világot képzelek a katasztrófa fölé –, fokozatosan elszakad önmagától, a földjétől, a hagyományaitól. A népdal hihetetlenül mély réteg, mondhatnám nyugodtan, hogy pszichológiai réteg – igaz, hagyományt szoktak mondani, pedig pszichológiai rétegeket is jelent. Én megfigyeltem, hogy azok az emberek, akik nem tudnak népdalt énekelni, távol vannak még a társaiktól is.” (Ha nem volna népdal)

37. TÓTH BÁLINT: „Babits írja, hogy „semmi vagy, ha nem vagy ellenállás, vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél” – szóval egy szalmabábun, azon átfúj a szél, egy érc- vagy márványszobron nem tud átfújni! És valóban igyekeztünk egy olyan kemény költészetet összehozni ott benn a börtönben – mert sikerült elintézni, hogy egy zárkába kerüljünk; csak pár nevet hadd említsek: Kárpáti Kamil, Szathmári György, Béri Géza, Gérecz Attila, Tollas Tibor (aki a fő szervezője és lebonyolítója volt a benti irodalmi életnek) –, hogy ezáltal segítsünk a többieknek, erőt adjunk nekik. Mert az ima mellett a vers jegyezhető meg a legjobban! De ez nemcsak terápia volt magunk és a börtöntársaink számára, hanem sajnos az ország helyett is nekünk kellett helytállni. A polgárember sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben volt, mint mi ott benn! Mert ő elveszíthette az állását! No de hogy tolhatnak ki énvelem, amikor már amúgy is benn vagyok a börtönben?” (Magyar litánia)

38. TÓTH JUDIT: „Legszemélyesebb meghatározója volt életemnek, hogy nyolcéves koromban apám és anyám meghalt a háborúban. Engem a nagyszüleim neveltek, később az egyik tanárnőm. Tőle mentem férjhez. Az, hogy az embernek apja sincs, meg anyja sincs, ez olyan különbözőség, mintha púpja lenne! Önéletrajzi vázlatomban apám halála mellett anyám eltűnését is leírtam. Ennél tömörebben, pontosabban, ma sem tudom megfogalmazni: „Az utolsó kép: anyám nézése, az elszakadás. A gyerekeket, kétévestől tizennégy éves korig, a kapubejárat másik oldalán csoportosították. A felnőttek átmeneti úti célja a ferencvárosi pályaudvar. Majd, ahogy később megtudtuk, Bergen-Belsen. A gyerekcsoportot szétosztották egy Klauzál téri házban. Én mindvégig meg voltam győződve róla, hogy tévedésből kerültem oda. Boldog-boldogtalant megszólítottam, és közöltem, hogy katolikus vagyok. – Kitanították szegényt – mondták.” (Összetapasztott hiány)

39. VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ: „Napokon keresztül népdalok után jártam, azonban nem sok eredményt tudtam felmutatni. Míg végül a szerencse úgy hozta, hogy találkoztam egy velem egykorú fiatalemberrel, aki az építőállványon állva téglát rakott, s miközben készítette a falat, népballadát énekelt. A halálra táncoltatott lány egyik igen szép változatát. S miután végighallgattam, és megkérdeztem, hogy hol tanulta, honnan vette a szöveget, elmesélte, hogy segéd korában tíz liter bort fizetett egy idősebb környékbeli mesterembernek azért, hogy ennek a balladának a tudását, ismeretének „jogát” átadja neki, és megtanítsa a szövegét. Ez a Vári Árpád nevű fiatalember még ezen kívül tudott négy-öt népballadát, amelyeket magnóra rögzítettem. Ez a néhány felvétel képezte gyűjtésem alapját. A következő évben Ungvárról elindultunk az ugocsai Tiszahát falvaiba, kerékpárra ültünk, sátrakat vittünk magunkkal, és egy-két kezdetleges magnetofonnal felszerelkezve népballadák gyűjtésébe kezdtünk.” (Vannak ringó bölcsők)