Faragó Laura | Faragó Laura:  Belső út
15923
post-template-default,single,single-post,postid-15923,single-format-standard,qode-quick-links-1.0,ajax_fade,page_not_loaded,,qode-title-hidden,qode_grid_1300,side_area_uncovered_from_content,footer_responsive_adv,qode-theme-ver-11.0,qode-theme-bridge,wpb-js-composer js-comp-ver-5.1.1,vc_responsive

Faragó Laura:  Belső út

„A nemzeti lélekről”

Beszélgetés Andrásfalvy Bertalannal

A hagyományőrzők küldetése című tanulmányában Andrásfalvy Bertalan – a jeles tudós, a néprajztudományok akadémiai doktora, a rendszerváltás utáni Antall-kormány első művelődési és közoktatási minisztere és nem mellesleg Pécs város díszpolgára – az énekes-táncos gyermekjátékokról Kodály Zoltán gondolatát idézi: „Egyrészt valóságos tárházai a tudatalatti magyarságnak. Tudatalatti elemeknek eddig még alig méltatott szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki életének építőanyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a: magyar vagyok minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek, egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad. Másrészt nagy e játékok tisztán emberi értéke is, fokozzák a társas érzést, életörömet.”

Andrásfalvy e híres tanulmányában kiegészíti Kodály Zoltán gondolatsorát, s a tudatalatti nemzeti jelleg helyett javasolja a „nemzeti lélek” használatát. „A hagyományőrzők küldetése – írja –, visszaadni az embernek a közösségbe, a családba, a nemzetbe tartozás örömét. A hagyományőrzők a teremtés örömét tanítják, ők a boldogabb élet kovácsai, a mai, szorongóvá lett ember orvosai. A jövőt formáló nemzetépítők.”

Kós Károly, a nemzetközileg is elismert nagy építőművész szavai – akinek lelkében a nemzetépítés még az építész szakmánál is fontosabb! –  megfontolandók: „A kozmopolitizmus – ostobaság… Nemzeten kívül nincsen művészet; saját arc nélkül ideális arc nincsen.”

Kós Károly gondolatát erősíti és példa értékű, ahogyan a kettős kötődésben élő, zsidóságát és magyarságát egyaránt vállaló Mezei András költő fogalmaz: „Erős vár a mi nyelvünk Istenem, ez a házad!” „Az anyanyelv a mi arcunk, s az arc nélküli nép nem maradhat fenn.”

  • A gyermekjátékok, az énekes, táncos közösségi játékok – nemzetmegtartó erejüknél fogva – ugyanoly fontosak, mint az anyanyanyelv?

A.B.: A gyermekjáték alapja és építőkövei az anyanyelv szavai, ritmusa és dallama. A kicsi gyermek anyanyelvét éppen a becéző, játékos szavak, altató dallamok, rigmusokkal kezdi megismerni, tanulni. Később e szavakból építi fel kapcsolatait édesanyjával, testvéreivel, barátaival miközben megtanulja az összekapcsoló játékok, dalok, mozdulatok, a teremtő együttműködés mikéntjét. Az anyanyelv így, ebben a művészi, költői, játékos formában is elsősorban a kapcsolat, a közösség élményét közvetíti, formálja meg a gyermekek játékaiban, melyekben nincs versengés, győztes és legyőzött, mint ma a sportjátékokban. Most már van ének-, tánc-, szépség- és rajzverseny is.

  • Egyre több óvodapedagógustól hallom – akik kimondottan az interaktív gyermekjátékok hívei –, hogy a gyermekkori „tudatalattijukból” elsőként Mary Poppins, a fantasztikus angol szuperdadus története jön elő. A médiákban tallózva csodálkozva hallgatom ezeket a válaszokat, mert (mint hét unokás nagymama) gyermekeimet és unokáimat is Jankovics Marcell: A magyar népmesék filmes sorozatán neveltem. A népmesék fontosságáról hadd álljon itt egy példázat, amelyet egy Chicagóban élő költő, Makkai Ádám mesélt, budapesti gyermekkoráról: „Nagyon jól tudtam németül gyerekkoromban, mivel szüleim borzasztó elfoglalt emberek voltak, és fölvettek egy osztrák nőt, hogy pesztonkázzon… akivel szemben én rettenetes ellenállást tanúsítottam. Állítólag két- és hároméves korom között ráztam a gyerekágyat és azt üvöltöttem, hogy nem akarok németül aludni! Körülbelül hatéves koromban Kodolányi János egyszer telefonált, anyámat kereste, és mesélik, hogy a következőképpen válaszoltam: ’én fátyok a gyerek az ányukától’! Erre Kodolányi azonnal fölhívta anyámat, és azt mondta, szégyen és gyalázat, hogy az Anyanyelve magyar szerzőjének, Ignácz Rózsának a gyereke így beszél magyarul! Hát nem süllyed el? Hogy lehet ilyet csinálni? Anyám erre rettenetesen megriadt, kirohant a városba, és megvette Benedek Elek Magyar mese- és mondavilágának tíz kötetét, és hazahozta. Attól kezdve minden este egy teljes órán át székely tájszólással olvasta nekem a magyar mese- és mondavilágot. A történet úgy folytatódott, hogy körülbelül nyolc hónap múlva jön a postás, én nyitok ajtót, s anyám a következőt hallja: ’Hát, te meg hun jársz itt, ahol a madár se jár?’

A.B.: A mese, és különösen az esti mese a gyermekeknek sokkal többet jelentett, mint álmosító szóbeszéd, szószátyárkodás. A mese költői műfaj, aminek fontos szerepe volt a gyermekek nevelésében. Az igazi népmese arról szól, hogy te vagy a legkisebb testvér, a harmadik királyfi, vagy a kiskanász, kisszolga, kicsi és gyenge, de ha jó és bátor vagy, és nekimész még a hétfejű sárkánynak is, hogy megmentsd a királykisasszonyt, győzni fogsz! Nemcsak a hétfejű, hanem a huszonnégyfejű sárkánnyal, a kutyafejű királlyal szemben is. Ez az első hit és erkölcstan óra, a bíztatás, hogy csak a rossz, a gonoszság ellen, az igazságért való küzdelem lehet az Élet igazi célja, értelme. Hallgatom a rádió esti meséjét, de többnyire csak vájtfülű felnőttek szólnak, és semmi fontosat nem mondanak a gyermekeknek, amire emlékezhetnének későbbi életükben…

  • A szívem vérzik a magyarság és a magyar nyelv szegényedését látva, amikor ilyen csodálatos kijelentéseket olvasok János Pál pápától (megjelent Grzegorz Lubczyk: Többszólamú Magyarország című interjúkötetében): „Biztosítani szerettelek volna benneteket arról, hogy igyekeztem egy keveset elsajátítani a magyar nyelvből, amely szép, de keskeny nyelv. Olyan keskeny, mint a Mennyország kapuja. Ez egyúttal prófécia is minden magyar számára. Ha a ti nyelvetek olyan nehéz, mint a mennyországba való bejutás, akkor azok, akik e nyelvet beszélik, át fognak tudni menni azon a kapun, amit tiszta szívemből kívánok nektek…” (Elhangzott Budapesten, az 1991. aug. 16 -20. között lezajlott magyarországi zarándokútja során, magyar cserkészek kérdésére válaszolva.)

A.B.: A magyar nyelv sajátos szépsége, gazdagsága éppen olyan nehéz, elgondolkoztató titokzatos kérdés számomra, mint a magyar nép története. Én ma úgy látom, felismerve azt, hogy több, fontos tény, esemény kimaradt, kihagytak a magyar történelem tan- és kézikönyvekből, így hamis képünk van sorsunkról is. Minden nagy vereségünk – Muhi, Mohács, Világos, Trianon – igazi oka nem az volt, hogy nagyerejű ellenfeleink győztek le minket, hanem belső viszályaink, széthúzásaink, egyet nem értéseink és egyesek kapzsisága, árulása volt az igazi ok. Ha összefogtunk (volna) legyőzhetetlenek vagyunk. Mert igaz ügyek mellett harcolva csodálatos hősiességet tanúsítottak a magyarok nem is egyszer. Valahol gyökerében rokon a magyar emberek nyelvének gazdagsága, ereje, egyesek kimagasló tehetsége és nehezebb együttműködése, néha nagyon is különböző gondolkodása.

  • Szomorú, hogy a magyarság nagyon gyorsan asszimilálódik a Trianon utáni kisebbségben. Beke György író, szociográfus, érdekes megállapításának lényege, hogy a nyelvváltás önmagában még nem volna tragédia, de az már égbekiáltó, hogy ugyanakkor kultúravesztéssel párosul! És ezt kevesen tudatosítják! „Nagyon érdekes dolog, hogy az elrománosodott csángóknak nincs folklórjuk. Tudniillik, a folklórt nem lehet átvinni egyik népből a másikba! A népzene és a folklór mindig az anyanyelvhez kötődik. Tehát ha a csángók nyelvet váltanak, azzal még nem veszik át a román folklórt. Mert tudják és érzik, hogy az nem az övék! Tehát ilyen szempontból az asszimiláció – bármely nép esetében – végtelen lelki szegénységgel jár együtt: bár átveszik az új nyelvet, de zene nélküli, kultúra nélküli emberekké válnak”!

A.B.: Az ember, az egyén abba a közösségbe, nemzetbe kíván tartozni, melyben a tagok szeretik egymást, szolidárisak egymással a különböző társadalmi rétegek, osztályok is. Amíg a magyarság ilyennek mutatkozott, nagyon sokan lettek magyarokká a román, szlovák, német, horvát származásúak közül. Ezt a sok, nem magyar eredetű családi név is bizonyítja, melynek viselői öntudatosan vallják magyarnak magukat. (A 13 aradi vértanú közül öt nem magyar származású volt, és magyarul sem tudott mindegyik jól.) Amikor a széthúzás, az önzés eluralkodik közöttünk, sokan „átállnak” vagy egyszerűen külföldre mennek jobb megélhetésért, életpályát keresve, nem jelent már számukra élményt, büszkeséget a magyarság. Erről is beszélnek a magyar családnevű, de már magyarul sem tudó emberek, itt a Kárpát-medencében és Amerikában.

  • Nagy Gáspár költő – aki szintén Dunántúl szülöttje, és sajnálatos módon igen rövid életet kapott Teremtőjétől – így emlékezik vissza Pannonhalmára, diákkorának színterére: „Pannonhalmáról annyit kell azonban még mondanom, hogy én büszke pannonhalmi diák voltam és vagyok, mert a történelemnek levegőjét ott éreztem meg igazán! Ott van az ezer esztendős magyar múlt a kövekben, építészeti stílusokban, és mélységesen igaz – ahogyan öregszem, egyre inkább érzem –, amit akkor Veres Péter beírt a főkönyvtár Vendégkönyvébe:’Jól esik szegény magyarnak ezer évre visszagondolni!’”
  • Kölcsey írja (A Magyarokról című jegyzetében): „A föld, melyen sátorát felütötte a magyar, őseink vérével szerzett föld vala. Kedves tehát, mert drágán vásároltatott.”
  • Kodály Zoltán több mint száz évvel későbbi töprengését is érdemes átgondolnunk: „Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája között nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, vagy talán mind a kettővel összefüggő szárazföld. Ez a feladatunk elég volna újabb ezer évre.”

A.B.: Kodály Zoltán idézett gondolatának mélyén az a kérdés rejtezik, hogy vajon van-e a magyarságnak különleges küldetése Európában, és egyáltalában a Világban? Mindenképpen hagyományos műveltségének, nyelvének sok vonását tekinthetjük keleti örökségnek. Ugyanakkor, amint Németh László egyik tanulmányában kifejtette, sajnos a körülöttünk élő népekkel összehasonlítva, nálunk szakadt el legjobban, az európai műveltséget elsajátító, uralkodó és polgárosult réteg a nemzet nagy többségét alkotó néptől, a rendi nemzet jogaiból kitagadott és magyar származását is kétségbe vont jobbágyoktól. Egyenesen így fogalmazta meg: nálunk nem jött létre a különböző társadalmi rétegeket, osztályokat összefogó, műveltségében és céljaiban egységes nemzet, mint például a szerbeknél, ahol történelmük több évszázadra visszatekintve jelentős eseményeit és hőseit, vezetőit a legkisebb faluban is megénekli a nép hősdalok formájában. Ez hiányzik a magyar népköltészetből, nem véletlenül, helyette igen gazdag, szinte egyedülálló az összehasonlításban, a magyar betyárokat megéneklő balladaköltészet. A betyár, a magános hős, aki egyedül is szembeszáll a szegényeket sanyargató hatalmasokkal. (Nem véletlen, hogy Nietzsche a magyar betyárban látta az Übermensch megtestesítőjét.)

  • Várhatunk-e újabb könyvet, esetleg életrajzi visszaemlékezést Andrásfalvy pofesszor úrtól, annak a fontos üzenetnek jegyében, amelyet a felvidéki (Búcs községben) élő költő Gál Sándor vésett igen szemléletesen a lelkünkbe: „Emberi és írói tapasztalatom az, hogy az emberiség történelméből és irodalmából (mintegy ötezer évre visszamenőleg) mindig az maradt meg, ami folyamatosan használható volt minden nemzedék számára; és amit leírtak! Tehát, amit nem írtak le, az elveszett! Találtam a falunkban félredobva olyan pásztorbotot, amelynek korábban akkora rangja volt, hogyha a pásztor bement a kocsmába, akkor a támaszkodó botnak külön két deci bort rendeltek! Megérdemeltre a bot – külön! – a két deci bort! Persze, azt is a pásztor itta meg (mert a bot az nem olyan részeges…). Ezeket is le kell írni, mert ha nem írjuk le mindazt, ami egy közösség életéhez hozzátartozik, ha nem örökítjük meg a teljes valóságot, akkor az elvész.”

A.B.: Most is foglalkoztat és kutatom a magyar népnek elfelejtett sajátos, a természet gazdagságával együttműködő, e gazdagságot még növelni képes egykori „mezőgazdasági” műveltségét, melyet lényegében az 1767-es úrbéri rendelettel törvényesítve felszámoltak a profitot termelő, nagyüzemi gazdálkodás érdekében. Ekkor született meg az a torz, magyarországi birtokszerkezet, mely Európában szinte egyedülállóan a nagyüzemi gazdálkodást részesítette, részesíti előnyben. Az egykori sokoldalú ártéri gazdálkodást, melynek csodálatos halbőségét, állattartásának eredményeit és irigyelt gyümölcstermését már a középkorban lelkesen dicsértek az átutazó külföldiek, hasonlóan ítélve meg a magyar földön termett bort és zöldségeket is. Mindezek a feltárt és még feltárásra váró tények bizonyára hozzájárulhatnak jövőbeli gazdálkodásunk tudományos megalapozásához, fejlesztéséhez. A napfény és a víz csodálatos harmóniáját kell a múlt tapasztalataira építve megújítani, kiépíteni a Világon egyedülálló minőségi élelmiszertermelésünk kialakítására. Ezen, ezért szeretnék még dolgozni.

  • Nem olyan régen hallottam Pilinszky Jánostól egy idézetet, amely erősen bennem maradt és hosszas gondolkodásra késztetetett. A Petőfi irodalmi Múzeum és az UNESCO Bizottság közösen rendezett konferenciát a Fény Nemzetközi Éve 2015 alkalmából, melynek mottója így hangzott: „A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül…” Nekem az idézet kapcsán Karácsony szent ünnepe, Jézus Krisztus születése jutott az eszembe.

A.B.: Nem tudom, de a Pilinszky Jánostól idézett gondolat nem rokon-e azzal, hogy „nekünk Mohács kell”? Vagyis kiszolgáltatottságunk, fogyatkozásunk és sok csalódásunk tudata után talán rákényszerülünk egy rég óhajtott összefogásra, mellyel feltámadunk itt, és gyarapodni fogunk megfogyatkozott hazánkban, az egész Világ javára…

  • Hadd fejezzem be eme beszélgetést egy ide illő csángó népdallal:

Örvendezzél, Betlehembe menjél, ajándékokval!
Megszületett Isten fia, egy küs gyermecske,
Atyáinktól régtől fogva várt kisdegecske.
Jaj, mint fázik, arca jól es ázik, sűrű cseppekvel.
Mennyi cseppek, annyi gyöngyök, mind értünk hullnak
S ezek a mennyei vizek lelkünkre folnak.
Jöjj el, ézes Jézus, jöjj el, lelkünk Téged vár,
Jöjj el, ézes Jézus, jöjj el, lelkünk készen vár!