Faragó Laura | Faragó Lauráról – A Magyar Kultúra Napján (Lászlóffy Aladár – (Kolozsvár)
15863
post-template-default,single,single-post,postid-15863,single-format-standard,qode-quick-links-1.0,ajax_fade,page_not_loaded,,qode-title-hidden,qode_grid_1300,side_area_uncovered_from_content,footer_responsive_adv,qode-theme-ver-11.0,qode-theme-bridge,wpb-js-composer js-comp-ver-5.1.1,vc_responsive

Faragó Lauráról – A Magyar Kultúra Napján (Lászlóffy Aladár – (Kolozsvár)

Faragó Lauráról

 „A pódium pávája – Laura hangja. Ha igaz a lét gravitációjának Tamási Áron-féle törvénye: a magyar néphagyománynak is valahol otthon kell lennie a világok szivárványában még ma is, amikor az élet megváltozott díszletei és szokásai úgy elrugaszkodnak mindentől, ami régi. A mi népünk attól, hogy határok szelik, osztják el szálláshelyeit, még egyáltalán nem cserepeiben érzékeli a maga művészetét, de igenis domború hasú, vidám színű csöcsöskancsóként áll az asztalunkon s nem holmi múzeumi polcon. Még mindennapjaink része, tartozéka.

 

Az emberiség, így a magyarság döntő része is még egyáltalán nem valami elvont tudományos fantasztikus jövő steril elitségét éli, és megmaradásának döntő tényezője marad a kultúrája. A folyamatok végén úgyszólván ebben fejeződik ki, hogy megmaradtunk. Ma, amikor éppen azt akarják elhitetni, hogy egyedül a mienk társtalan, vidékies, érdemtelen, nagyon erősen érezni érdemes, hogy a mi zengő anyanyelvünk épp úgy az idők végtelenjéből jön velünk és bársonyos, nagy meleg árnyalatok hordozóivá csiszolódott, mint bárkié bárhol a világon. A kultúrának pedig nem versenypályái vannak, hanem ő maga a megérkezés, ő maga egy utazó, vonuló mennyország. A miénk is az, hiába hiszik és mondják egyesek, hogy  hova tartunk, ahová érünk, ott értelmetlenség ragaszkodni hozzá. Mi féltve érezzük, hogy éppen ez köt össze bennünket jóakaratban, a szépség szeretetében mindenkivel. Egy szegedi tanára aforisztikusan tömör vallomásának szellemi szerkezetére, miszerint Cegléden született, de lelke Nagykőrösön jött világra, Faragó Laura is mondhatja: Pécelen születtem, de lelkem a népköltészetben látta meg a napvilágot. A szépség, a tisztaság, a kultúra pódiumán valahányszor kigyúl az a páratlan sugárzás, felizzik az ívfény, amikor az ő hangja mutatja fel nekünk ezt a hangokban aranyló, gyönyörű múltat. Ez a múlt a mi jelenünk: attól, hogy élve éltethetjük, a legszegényebb népeknek, nyelveknek, nemzeteknek, így a magyarnak is ragyogóan gazdaggá teheti sorsát.”

 

Lászlóffy Aladár (Kolozsvár) 2000. január 22: A Magyar Kultúra Napján