Faragó Laura | Hubay Miklós: Elnémulás
15926
post-template-default,single,single-post,postid-15926,single-format-standard,qode-quick-links-1.0,ajax_fade,page_not_loaded,,qode-title-hidden,qode_grid_1300,side_area_uncovered_from_content,footer_responsive_adv,qode-theme-ver-11.0,qode-theme-bridge,wpb-js-composer js-comp-ver-5.1.1,vc_responsive

Hubay Miklós: Elnémulás

Ivancsics Ilona és Színtársai előadása

Kisebbségi voltam és árva” – mondta magáról Hubay Miklós, tömören.

Szülővárosát, Nagyváradot akkor csatolták Romániához mikor megszületett, és apját is ugyanebben az évben, 1918-ban vitte el a spanyolnátha. És mély nyomot hagyott szívében, mikor kamaszkorában megtudta, hogy Paul Valéry szintén születésének évében írta a számára legkedvesebb s legmeghatározóbb tanulmánysorozatát, a Variétés-t:

Amikor a gimnazisták fennkölt mohóságával olvastam Paul Valéryt, könyvének ez az első sora – és utána a látomás: a tenger fenekére merülő gálya, Boudelaire és Keats költeményeivel – sorsfordító volt nekem. Világszemléletemet kardinálisan megfordította ennek a prófétai hangvételű esszének az olvasása. Lám, nem csupán az új határ mögé rekesztett kisebbségi sors szorongatásai determinálják gondolkozásomat. Párizsban Valéry a békediktátumok idején éppúgy szorong az európai kultúra jövőjéért! Betéve tudom ma is ezt az írását. Az azóta lefutott század nem halványította baljóslatai hitelét.”

Később, már felnőttként szintén mélyen érintette az írót az UNESCO prognózisa, miszerint e század végéig minden héten eltűnik egy nyelv, s a jelenlegi ötezerből csak két-háromszáz fog megmaradni: „Nagyvárad gyermekkorom idején szinte színmagyar város volt, csak az ott szolgálatot teljesítő katonák beszéltek románul. Ennek ellenére egy magyar gyerek már érezte, hogy nemzetisége miatt szorongatják. Nem lehetett biztos abban, hogy az elemi iskolát elvégezve a középiskolában is anyanyelvén tanulhat-e. (…) Pár hete újból Nagyváradon jártam. A város főutcájának számító sétálóutcán végigmenve már alig hallottam magyar szót. Európai szemmel nézve is milyen politika az, amely egy emberöltő leforgása alatt egy százezres nagyságrendű városnak úgy ki tudja cserélni a  lakosságát, hogy az egykor általánosan használt nyelv eltűnjön?”

Erdélyi Zsuzsanna könyvét, a Hegyet hágék, lőtőt lépék  – archaikos népi imádságokat olvasva mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy a felgyorsult „világidő” is viharként söpri el a még imádkozó öregasszonyink apokrif kultúráját. És ami döbbenetes, hogy ők is tudták, a már fél lábbal a sírban lévők, hogy pótolhatatlan kincs száll velük a föld alá! Az Erdélyi Zsuzsanna előtt megnyílt –  egyébként magányosan imádkozó – öregek micsoda öntudattal hárították el a szövegre vonatkozó kutakodásokat (hiszen már ők sem tudták pontosan a választ): „Így hallottam öreganyámtól, így kell továbbadjam”!

Hubay maga is tapasztalta a világméretű nyelvpusztulást, s gyakran föltette magának a kérdést, hogy vajon hol élhet még olyan nép, népcsoport, ahol létében van fenyegetve az anyanyelv, „az emberiség lángelméjének megismételhetetlen csodája”? Észak- vagy Dél-Amerikában? A Kaukázusban? Vagy Szibériában? Valahol Közép-Európában? Netán Afrikában?

És a választ megadja Hubay a Nyelvek pusztulása című esszéjében: „Mindenütt, ahol egy nép alatt a multik olajat vagy uránt sejtenek, ahol kivágják az őserdőket, s ahol a mészárszékben éppen most mérik ki az utolsó bölények, az utolsó delfinek és angyalok húsát.”

Az érzékeny író minden elmúlásban megérzi a monumentalitást; hogy kataklizma mindig, amikor „csillag esik, föld remeg…”!

Így a szerző, hosszú tépelődés és gyötrődés után hozzálátott drámájának megírásához, melynek témája nem egy ember halálának története, hanem egy nyelv halála!

Elnémulás címmel írta meg a színdarabot, s már-már készen is volt vele; ezért a kézzel megírt drámát – hogy befejezze – magával vitte Brazíliába, a PEN kongresszusra.

De a kéziratot Rio de Jeneiroban egy szállodában felejtette, s végérvényesen nyoma veszett.

Írásának eltűnéséről Hubay jegyzeteiben ezt olvashatjuk: „Freud óta tudom, hogy nincs mentség az afféle „ottfelejtésekre”! Valójában nem akartam folytatni a küzdelmet a „lehetetlennel”; miért éppen nekem kelljen szembenéznem a 20. századi (s talán a következő századoknak is) legrohadtabb tendenciájával: a kisebbségi és egyéb védtelen etnikumok nyelvének, kultúrájának üldözésével – esetleg a kultúrahordozó etnikumnak is a kiirtásával: az úgynevezett etnikai tisztogatással? (Micsoda vérlázító eufemizmus!)

De (mint az életben), jött egy „sorsfordulat” az Elnémulás című dráma életében is: Hubay Miklós  barátja volt Danilo de Marco olasz fotográfus (az ősi kultúrák eltűnt nyomait fotózta többek között Tibetben, Mexikóban, Törökország kurdok lakta vidékén és Dél-Amerikában), aki bemutatta Hubaynak Rossi urat, az írót és színházrendezőt.  Federico Rossi minden évben megrendezte a „Friuli nyelv és kultúra fesztiválját” egy Colos nevű pusztán, egy elhagyott mezőgazdasági központ csűrjében, pajtáiban és csillagos ege alatt. Ez a vidék Észak-Olaszországnak abban a tartományában található, amely a Trieszt – Velence – Udine háromszögbe esik. Itt él egy kis népcsoport, a friuli.  Mindössze 52 ezren beszélik ezt az ősrégi nyelvet, amely közelebb áll a svájci őskantonok völgyeiben élő ladinók nyelvéhez, mint az irodalmi olaszhoz.

Rossi úr bevallja tervét Hubaynak: itt akarja, ezen a pusztai fesztiválon bemutatni az Elnémulás drámát, avagy egy nyelv halálát! Ennek a kisebbségi sorban élő népnek a nyelvén, friuli nyelven.  Sokszor hallotta Firenzében, hogy a mester, egy különös drámán „egy nyelv halálán” dolgozik! Mikor megtudta a szerzőtől, hogy a kézirat megsemmisült – a brazil szállodában valószínűleg kidobták a takarítók (Hubay telefonálgatásaira nem reagáltak) –, nem esett kétségbe, hanem szelet küldött Hubay „vitorlájába”! Elmondta az írónak, hogy Illyés Gyula Puszták népét már olvasta olaszul, s álmai között szerepel, hogy egyszer, az ő friuli népcsoprtjának is bemutathassa! De a legközelebbi nyári fesztiválon, az Elnémulást szeretné színre vinni – friuli nyelven! Az ügy érdekében mindenre hajlandó: elviszi Hubayt Friuliba, tejbe-vajba füröszti az ottani legelegánsabb szállodában mindaddig, amíg újra meg nem írja az Elnémulást. Ő maga fogja lefordítani a drámát friuli nyelvre.

Bemutatta Hubay Miklósnak a gyönyörű vidéket, a Trieszt – Velence – Udine területét, ahol népcsoportja él, s ahol a világháborús temetők őrzik a százezer magyar baka, huszár, tüzér tetemét, s azt a doberdói tetőt, amelyről (talán) az utolsó magyar népdal énekel a legszebben! Kimegyek a doberdói harctérre, Feltekintek a csillagos nagy égre…  Ez a vidék – mondotta – szintén Friuliban van.  És itt folyik az Isonzó – az iszonyú folyó.

Rossi úr megmutatta még a régi magyarok kalandozásának emlékeit is, melyet mindmáig őriznek a friuliak a régi földrajzi nevekben: Strada Ungarorum!

Hubay ezek után a következőket írja jegyzeteiben: „S akkor képzeletem kigyúlt: a hársak alatt a nagy udvaron, lócákon ülve, maguk között (iszogatva a jó friuli borokat) zavartalanul hallgathatják az otthoni nyelvükön – Rossi úr fordításában – az elveszett édenek, őshazák kristálytiszta dallamát, amely csordultig tele fájdalmas emberséggel!”

A dráma alapját egy megrázó történet adta Hubaynak, melyet Jean-Luc Moreau nyelvész vetett papírra akkor, amikor a szamojéd népek egyikének utolsó túlélőjével találkozott; azzal az asszonnyal, az egyetlennel, aki akkor még beszélte a kammasz nyelvet, anyanyelvén viszont már csak imádkozni volt „kihez”! („Amikor az asszony imádkozik, egy egész nép áll térden” – írta a dráma ihletője, Jean-Luc Moreau, az egyetlen élő kammaszról.)

Az Elnémulás című színmű, három szereplős, de a főszereplő valójában egy kihaló nyelv. Ehhez (az utolsó pillanatban már csak egyetlen ember által beszélt „nyelv”-hez) a három szereplő három különböző módon viszonyul:

Egyikük – Aleluja – anyanyelvként, s egyben utolsó beszélőként birtokolja.

Másikuk – Patrick (a jezsuita pap) – a nyelvet egy könyvtárban tanulta.

Harmadikuk – Renegát – nyelvét megtagadja, azaz életben maradása érdekében lemond nemzeti hovatartozásáról. Utóbbi, e „renegát”, az a közismert katonatípus – írja Hubay –, akit anyátlan-apátlan árva gyerekből érzelemnélküli gyilkológéppé tenyésztettek ki. A szerző maga is találkozott Tbilisziben ilyen katonákkal 1990-ben, akik ásóval vertek szét békésen tüntető tömegeket, s tankkal mentek keresztül az utca kövére fekvő embereken, gyerekeken.

Hubay megrázó drámája egy atombunkerben játszódik, egy ötcsillagos luxusszálló alagsorában. A nyelvét utolsóként beszélő  Aleluja  nevű asszony, kivégzésére vár.

Egy jezsuita pap, lelki vigasztalást nyújtani megy az asszonyhoz; meggyóntatni „az utolsó szó jogán”. De titokban bevallja Alelujának, hogy szereti a halott nyelveket; (beszéli a latint, ógörögöt, etruszkot az arámit és a többit) s most a „Jóisten kegyelméből”, végre ő is  találkozhat egy utolsó hírmondóval! Valójában tehát nem a teológia, hanem a filológia hozta ide!

A Renegát nevű fegyőrről, a brutális és részeges besúgóról meg kiderül, hogy érti az asszony minden szavát – hisz renegát! Azonban senkinek sem árulhatja el – különben őt is kivégzik! Amikor az asszony meggyónja a papnak, hogy „egy magánál több asszony”, tehát áldott állapotban van, a jezsuita felháborodik: – Várandós asszonyt nem lehetne kivégezni – kiált föl a pap! A halálos ítélet csak egy emberre szól! – Amikor idehoztak, nem voltam várandós – feleli Aleluja! A jezsuita pap azonnal rohan „jogorvoslatért”: talán a kivégzéstől megmentheti az asszonyt! Amíg a pap intézkedik, hogy vigyék kórházba az elítélt nőt, Aleluja egyedül marad. S ekkor megszólal Renegát, s az asszonyhoz beszél az anyanyelvén: „Most boldog vagyok! Van remény! Többször gondoltam, hogy megszökjem ezektől! Eltévedtem. Vezess haza engem, Aleluja!

– Haza?  Nekünk már nincs hazánk!

– Amikor beszélni kezdesz, van! Lehet, hogy a gondviselés akarta így, hogy amikor már csak ketten vagyunk, vagy mi hárman, újrakezdhessük? Én ma éjszaka kivezetlek téged ebből a pincéből…”

A dráma két felvonása közé Hubay beilleszt egy érzelmes közjátékot; Renegát álmát.

Megjelenik a színen (a kórházban közben „elvétetett”) Magzat, az álombéli szereplő, Renegát kislánya. Szakasztott olyan, mint édesanyja. Énekel. Azokat a dalokat, melyeket még az anyjának méhében hallott. Renegát magához akarja ölelni lányát, de csak az üres függönybe kapaszkodik. Eközben eltűnik az „álom” s felgördül a függöny; kezdődik a második rész. A tragikus végjáték!

A dráma Márk Evangéliuma 13 rész, 2 – 37-ig terjedő verseivel zárul. A jezsuita pap, Patrick hangosan üvölti: (…) „Bizony mondom néktek, hogy el nem múlik ez a nemzetség, amíg meg nem lesznek mindezek (…) Az ég és a föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak.”

 A darab befejező mondatát, egy égi HANG-tól hallhatjuk: „Amiket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!”

Hubay Miklós darabját az Elnémulást, 2015. március 28-án mutatta be Szentendrén „Ivancsics Ilona és Színtársai”, a Tavaszi Felnőtt és Ifjúsági Előadások sorozat keretében.

Szereplők: Aleluja: Ivancsics Ilona.

Renegát: Almási Sándor (Jászai díjas).

Patrik: Fábián Szabolcs.

Meg nem született lány: Török Anna.

Rendező: Török Tamás.

A fő szereplő – Hubay szándéka szerint – egy végóráit élő nyelv. Ezért a dráma megszólaltatóira különös felelősség hárult: nem „túljátszani”, ugyanakkor drámai hatást elérni! Mindhárom szereplő remekelt: „katarzist” váltottak ki belőlünk. Játékuk megrázó volt! A balladisztikus darab ellenpontjául szolgált a gyönyörű hangú énekes, Török Anna.

Faragó Laura

Bp. 2015. április 2. (Nagycsütörtök)