13 Már Kősziklák repednek, halottak föltámadnak
„Kősziklák repednek, halottak föltámadnak”
Nagyszüleink még mondogatták, hogy ha valaki meghal, hamarosan gyermekáldás lesz a családban! De nemcsak a néphit szerint tartozik össze a születés és a halál, mint alfa és ómega, hanem eme összefonódás megtalálható a Bibliában is, a Jelenések könyvében: „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, a ki van és a ki vala és a ki eljövendő, a Mindenható.”
Születés és halál, mint a kezdet és a vég, a teljesség szimbóluma.
Tehát liturgikusan is szorosan egybefonódik ez a két esemény. Ezért egyezik meg a római katolikus egyházban a szentté avatás ünnepe a földi személy halálának napjával; a szentnek a naptári ünnepnapja egyben halálának a napja. Kivételes esetekben tér csak el a katolikus egyház ettől a hagyománytól. Így például, Szent István királyunk ünnepét augusztus 20-án tartjuk, pedig halálának a napja (1038) augusztus 15. Az évközi naptárban azonban ez a nap már jelzett ünnep volt, Nagyboldogasszony napja, Mária mennybemenetelének az ünnepe. Ezért a római egyház Szent István napját augusztus 20-ára tette. (Nem csodálatos, hogy szent királyunkat pont eme napon, Nagyboldogasszony ünnepén szólította magához az Úr?)
Hitünk szerint, a halál napja tehát Isten színe látásának a napja.
Erről, mi élők, bizonyítékot adni ugyan nem tudunk, de a boldoggá illetve a szentté avatás ennek az „Isten színe látásának”, Istennel való találkozásnak a feltételezése.
(A protestáns egyház ugyan nem él a szentté avatás fogalmával, mintha elvetné a szentek különleges tiszteletét, de valójában arról van szó, hogy a protestáns hitűek reformáltak, azaz vissza tértek a Szentírás eredeti gondolatához, amely a Bibliában így olvasható /Pál Apostol Kolossébeliekhez írt levelében: „Öltsetek magatokra – mint Isten választottai, szentek és szeretettek – könyörületes szívet(…)”. Református hiünk szerint tehát mindannyian lehetünk Isten választottjai, azaz szentek és szeretettek, ha a könyörületes szívet, jóságot, szelídséget és a türelmet magunkra öltjük.)
A halál tehát születés is egyben: mennyei születésnap!
Mindezeken azért időzöm ilyen részletességgel, hogy vigasztalódjunk! És jegyezzük meg e jeles napot: 2015. február 13-át. Erdélyi Zsuzsanna halálának napját.
Erdélyi Zsuzsanna a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossut-díjas néprajztudós, a Magyar Művészeti Akadémia tagja 1921. január 10-én született, Komáromban.
Nagyapja volt Erdélyi János, költő és néprajztudós (1814 – 1868), aki a népköltészet fontosságára elsőként hívta fel a magyar olvasók és a magyar tudományos társaságok figyelmét, mint a Kisfaludy Társaság titkára, és a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. De amíg Erdélyi János a földi valóság dolgainak megörökítésével, tehát „szellemi régészetünk” földi hagyományival foglalkozott, addig Erdélyi Zsuzsanna a magyar néphagyomány égi vetületét térképezte föl nekünk. Amíg Erdélyi János figyelme maga volt a ”Földre néző szem”, addig az unoka, Erdélyi Zsuzsanna az „Égre néző lélek” volt – ahogy e két pólust nevezte Gárdonyi Géza –, azaz imádságos asszony, az arcaikus népi imák megörökítője volt.
Erdélyi János még ezt írta: „ A népköltészet egyik fő érdeme: a valóság. Amit benne találunk, az mind igaz tény. Ha valami benne történetre vonatkozik, az történet, ha erkölcsre, az erkölcs, ha ízlésre, az ízlés. itt minden betű adat, és minden kis adat a múltból, gyökerül szolgál az új virágnak – a jövőben.”
Erdélyi János azonban 1868-ban meghal, de száz évre rá, 1968 december 17-én rátalál Erdélyi Zsuzsanna a Somogy-megyei Nagyberényben a 98 éves Babos Jánosnéra, aki egy ismeretlen hosszú szöveget mondott, s imának nevezte. Kicsi leány korában tanulta az édesanyjától.
Erdélyi Zsuzsát nem hagyta nyugodni a néprajzos számára eddig ismeretlen szöveg, és hazaérve Budapestre, ez a talány, hosszú könyvtári kutatásra késztette. De kutatása megnyugtató megoldást nem hozott. „Az eredménytelenség az írásbeliség területéről a hagyomány világába vitt. Oda, ahonnét az ima elindított, az öregek közé: 1969 őszén terepre mentem. A próbagyűjtések minden várakozásomat felülmúlták. Ezért novembertől nagy tempójú munkába kezdtem. 1972 decemberéig, párhuzamaival együtt kb. 6000 db-ból álló szakrális témájú anyaghoz jutottam, jobbára az egyház tudta és akarata ellenére végzett gyakorlathoz. Vele a népköltészet új műfajjal gazdagodott: az archaikus népi imádságok ágával, (…) amely különös szellemi rezervátumnak tetszett, mely a népi lelkiség és tudat-szféra eddig alig bejárt területét tárja fel. Főleg e tudat „felhő-régióit”, a vallás hit-képzetvilágát, a rácson kívüli vadrét burjánzó tenyészetét, nem a hivatalos liturgia védett-nyesett kertjét.”
Nem véletlenül ihlette meg Juhász Ferenc költőt az Erdélyi Zsuzsanna-gyűjtötte ima-anyag, amely az Új Írás folyóiratban jelent meg(1970) „Imák, apokrif mámorok” címmel:
„Íme, a nép szívébe temetődött múlt-idő kristály-koporsója fölnyittatott, s e koporsóba a költészet eleven égő virága van, nem költészet-tetemek sárga hamva, emlék-hullák zöld pora. Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amiben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban. És szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de nyelvükben is, mert hallván őket, oly erővel ráz meg népem beszélt nyelvének gyönyörűsége, bátorsága, tisztasága és látomásossága, hogy költő-szívemben ámuldozva és szégyenkezve csak édesdeden mosolyogni és könnyezni tudok, mint Bartók Béla zene-örvényeiben, lángoló látomásaiban.”
„Ég szülte Földet, / Föld szülte fát, / Fa szülte ágát, / Ága szülte bimbaját, / Bimbaja szülte virágját, / Virága szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ Megváltóját.”
Az idézet a „Hegyet hágék, lőtőt lépék” archaikus népi imádságok kötetéből való, amely 1974-ben (Magvető) „csupán” 800 oldalas volt, de a pozsonyi 1999-es Kalligram-kiadás már 1100 oldalra bővült.
Erdélyi Zsuzsanna további munkáit olvashatjuk „Aki ezt az imádságot… Élő passiók” (Kalligram,2001)című kötetében, amelyben nemcsak a magyar nyelvterületről közöl népi anyagot, hanem egész Európából, 16 kotta-melléklettel; valamint „Századokon át paptalanúl … Az archaikus népi imádsáműfaj fogadtatástörténete” címűben, amely a Szent István Társulatnál jelent meg (2011).
Dobozy Elemérné Erdélyi Zsuzsanna igaz, testi mivoltában már nincs közöttünk, de munkája által mindaddig él – nemcsak emlékezetünkben, hanem a magyarság imakincsében is – ameddig imádságait énekeljük, s ameddig magyar nyelvünket őrizzük:
„Aki ezt az imádságot lelkében őrzi,
Az nem fog hirtelen halállal meghalni,
Hanem az mennyekbe fog jutni,
És együtt örvendezhet az kórusi angyalokkal örökké. Amen”
Faragó Laura
Budapest, 2015. február 15.